Buborék forever ?

A Morgan Stanley elemzője Joachim Fels kitünő elemzést készített a globális likviditási buborékról. A különböző monetáris aggregátumok növekedését hasonlította össze a nominális GDP-vel nem nemzetgazdasági, hanem világgazdasági szinten. Azaz magyarul a pénz kínálatát a pénz keresletével. Megállapította, hogy 1995 óta a globális likviditás növekedése folyamatosan meghaladja a gazdaság növekedésének ütemét, tehát felesleges likviditás marad a világgazdaságban. Ez a likviditás eszközárbuborékokat hajt fel. Megállapította, hogy a feles likviditás nem a Bernanke féle "savings glut" elmélet szerint keletkezik, hanem a jegybankok laza monetáris politkája miatt. Rámutatott arra is, hogy az utóbbi időben már nem elsősorban az utóbbi másfél évben jelentős kamatemelést végrehajtott FED, hanem az európai és ázsiai jegybankok a felelősek a pénzgyártásért.

Fels ezután megemlíti, hogy standard közgazdasági elmélet szerint ennek a likviditásnak el kell tünnie vagy 70es évekhez hasonló infláció formájában, vagy a 30-as évek eszközár depressziójának formájában. Aztán bejelenti, hogy nem, mégse, most ez nem így lesz. Érvei:
1. nem várható jelentős jegybanki szigorítás, a jegybankok fokozatosan emelnek kamatot
2. nem várható jelentős inflációs nyomás, mert a globális munkaerőarbitrázs megakadályozza a bérek növekedését
3. nem várható hitelválság, amely a banki számlapénz megsemmisítésével csökkentené a likviditást, mert a jegybankok ma már szofisztikáltak ahhoz, hogy ezt megakadályozzák.
Következtetése: a likviditásbőség maradni fog, az ingatlanpiac robbanás nélkül lelassul, ezért a likviditás a részvényekbe áramlik. BUY! BUY!

Nos, Fels tanulmánya szvsz a jelenlegi piaci várakozásokat tükrözi. Megcáfolni nem igazán tudom az állításait, de azt zsigerből elvetem, hogy megint valami New Economy lenne kialakulóban, ahol a tradicionális közgazdasági bölcsesség elvethető.

Habár az érvelésének 1. pontjával egyetértek, kétségeim vannak a 2 és 3 ponttal kapcsolatban.
A globális infláció visszaszorulása, korántsem biztos, hogy megállíthatatlan és örökké tartó folyamat. Andy Xie (szintén Morgan Stanley ) elemzése alapján Kína és az egész délkelet ázsiai térség a következő két évben nem deflációt, hanem inflációt fog exportálni. Az ok: a nyersanyagárak nőnek, az energiaárak nőnek, az élelmiszerárak nőnek, a lakhatási költségek nőnek Kínában, minek következtében Kína munkaerőtartaléka, a több százmilliós vidéki népesség egyre kevésbé érzi szükségesnek, hogy a part menti övezetekbe vándoroljon. Ezenkívül a munkaintenzív ágazatok áttelepülése már befejeződött, ezért nincs több hely a költségmegtakarításokra.
Habár én úgy gondolom, hogy stratégialiag az a 6-700 millió kínai szegény még mindig óriási nyomást tud gyakorolni a világ munkaerőpiacaira, és a kínaiaknak még van legalább egy nagy dobásuk a globális autóiparba való belépéssel, valamint a kínai ipar egy része áttelepülhet a még olcsóbb Indonéziába és Indiába, mindettől függetlenül azt hiszem, hogy a kínai és indiai néptömegek, akármennyire is szorgalmasak és motiváltak, de nem alkimisták.
A semmiből nem fognak tudni olajat, szenet, vasat, aluminumot, élelmiszert előállítani, hogy világgazdaság növekedését továbbra is fenntartsák. Az erőforrások korlátosak, és amikor a növekedés eléri a kapacitáskorlátokat, beindul az infláció.

Az infláció előbb-utóbb utat fog magának találni, hiába vágják ki az amerikai CPI ből az üzemanyag, élelmiszer és lakhatási költségeket

Tehát én azt gondolom, hogy Fels elemzése a jelenlegi állapotokra helyes, de nem jelenti azt, hogy ez a végtelenségig fog így menni tovább. Viszont nem szabad elfelejteni, hogy a piacok jóval tovább maradhatnak irracionális szinten, mint amekkora veszteségeket egyes befektetők el tudnak viselni.